A biológusok mindig is olyan új molekulák létrehozását várták a vegyészektől, amelyek kölcsönhatásba lépnek a biológiai rendszerrel. Az élet apró építőelemei, a sejtek azonban maguk is rendkívül összetett, kifinomultan működő szerkezetek és korántsem mindegy, hogy ez a kölcsönhatás hol következik be, melyik alkatrészüket érinti. Ugyanaz a vegyület ellentétes hatást is képes kiváltani két különböző típusú sejten vagy akár egyazon sejt két különböző régiójában. Nem árt tehát ha valamilyen módon befolyásolni tudjuk, hol fejtsék ki hatásukat.

A kémia számtalan esetben sietett már a biológia segítégére amikor a különböző élettani folyamatok vizsgálatához szükséges eszközökre volt szüksége. Az egyes fehérjék funkciójának megismeréséhez elengedhetetlenül szükséges specifikus gátlószerektől a sejtek ionháztartásának változásait látható tevő fluoreszcens molekulákig rendkívül széles azon vegyületek köre, amik ma már nélkülözhetetlenek a biológiai kutatásokban. Sokkal ritkábban fordul azonban elő, hogy egy kémiai problémára a biológia kínálja a megoldást.

Agyunk szervezetünk legenergiaigényesebb szerve. Ugyan testünk tömegének csak 2 %-át adja, működése azonban a felvett energia 25 %-át emészti fel.

Az élet valójában nem más, mint egymásra épülő, jól összehangolt kémiai reakciók sora. Mint minden más élőlény, az emlősök – és így az ember is – a növények által vízből és szén-dioxidból élőállított glükózt használja fel elsődleges energiaforrásként. Ebből építi fel a glikolízis, a piruvát oxidáció, a Szent-Györgyi–Krebs ciklus és az oxidatív foszforiláció lépései során a sejtek energiavalutáját, az ATP molekulát, mely azután számos különböző folyamat működéséhez biztosítja az energiát. Az energia felvétele és tárolása szempontjából tehát az agy nem különbözik jelentősen a szervezet többi részétől. Annál inkább eltér azonban a felhasználás módja, és különösen annak volumene.

A memória kialakulásának módja, a tanulás hátterében álló folyamatok mindig is az agykutatás fókuszában álltak. Nem véletlenül, hiszen az emberi agy sikerének egyik legfontosabb oka az a hihetetlen mértékű plaszticitás, aminek révén a legváltozatosabb környezeti és belső, szervrendszeri feltételekhez képes alkalmazkodni.

Az élővilág rendkívüli sokszínűségével talán csak egyetlen dolog vetekedhet a Földön: az a fajta komplexitás, ami az életet jellemzi és kimeríthetetlen tárházát nyújtja még ma is a felfedezésre váró biológiai folyamatoknak.  Ennek a hallatlan fokú bonyolultságnak az ismeretében nehéz elképzelni, hogy mindezen folyamatok hátterében a baktériumoktól a növényekig, a rovaroktól az emberig mindössze néhány egyszerű reakció áll. Néhány egyszerű kémiai reakció. Természetesen hiba lenne az élettani folyamatok sokféleségét néhány reakcióra szűkíteni, azonban tény, hogy a napfény energiáját hasznosító növények fotoszintézisétől a testünket felépítő fehérjék létrehozásáig meglepően rövid utat kell bejárnunk.

Ahhoz, hogy lássunk, fotoreceptor sejtekre van szükségünk. A retinában ezek a sejtek azok, amelyek átalakítják a fény által hordozott információt az idegsejtek számára is érthető jelekké. Döbbenetes módon azonban a fotoreceptor sejtek hiánya miatt vak egerek és emberek, valamiképp érzik mikor van nappal és mikor éjjel, valamint fény hatására összeszűkül a pupillájuk. Van valahol tehát még legalább egy olyan sejttípus amelyik képes érzékelni a fényt.

Nem akartam ilyesmikről irni, de eljutottam arra a pontra amikor már nem fordultam le székemről a nevetéstől. Vissza kellett tartanom magam, hogy ne óbégassak a fejemet fogva, amikor az ősbaktériumok DNS-ében rejlő kód gyógyító erejéről olvastam. Aztán rádöbbentem, hogy a jól csengő szavak és valamelyest "tudományos" fogalmazásmód a biológiában kevésbé jártas embereknek valószínűleg ugyanannyira hihetővé teszi ezt a maszlagot mint bármi más. Mert ugye teljesen nem hiszünk el ugyan semmit, de "biztos van benne valami igaz is".

A fantomfájdalmat olyan testrészekben érzi az ember amik már nincsenek is meg. Ez leggyakrabban az amputált, tehát már nem létező kézben, vagy lábban érzett erős fájdalmat jelenti. A fő probléma ezzel a fajta fájdalommal, hogy gyakran a legerősebb fájdalomcsillapitókkal sem lehet igazán hatékonyan csillapítani. Tizennégy éve azonban felfedeztek egy trükköt ami úgy tűnik segit minden "kemikália" nélkül is.

Gyakran modják (főleg persze biológusok), hogy létezik egy orvosi és egy biológiai Nobel-díj - csak a biológiait történetesen kémiainak hívják. A Nobel-díjról döntő bizottság a tavalyi évvel ellentétben idén nem cáfolt rá erre az aforizmára, és a zöld fluoreszcens fehérje (green fluorescent protein, GFP) felfedezéséért, felhasználásáért és fejlesztéséért megosztva Osamu Shimomurának, Martin Chalfienek és Roger Y. Tsiennek adta a 2008-as kémiai Nobel-díjat. Ennek apropóján bemutatjuk nektek, hogyan vált a Csendes-óceáni medúzák világító fehérjéje napjaink biológiai kutatásainak elengedhetetlen kellékévé.

Az emberi és általában az emlős szem retinája "fordított", vagyis a fénynek először át kell hatolnia a retina összes rétegén, hogy eljusson a fényt elsődlegesen érzékelő fotoreceptor sejtjekhez. Ezután az információ visszafele (a fény felé) haladva jut el a retina másig felére, ahol a retina kimenetét képező ganglion sejtek azt az agyba, a retinát "keresztüllyukasztva" küldik. Ez a lyuk nem más mint a vakfolt.