Az előző részben a tudományos szakirodalommal kapcsolatos alapfogalmakról és a tudományos cikkek anyagi vonzatáról írtam. A most következő részben arról lesz szó honnét és hogyan jön a pénz a tudományba és mire megy el.

A kutatást régebben főleg hobbi szinten űzték elhivatott emberek, akik az életükben az egyik legfontosabb, vagy a legfontosabb célnak a világ - vagy annak egy részletének - működésének mégértését tartották. A kutatásért magáért általában nemhogy nem kaptak pénzt, még nekik kellett valahogy megszerezni a kísérletekhez szükséges anyagokat és eszközöket. Persze nem voltak azért teljesen egyedül, mivel voltak olyan gazdag emberek akik hajlandók voltak erre a célra pénzt áldozni. Közismert, hogy a Magyar Tudományos Akadémia megalapítását először Magyar Tudós Társaság néven Széchenyi 60 ezer Ft-os adománya indította el (1825-ben), amihez még más adományozók is hozzájárultak.

(Megjegyzés a lap szélére: Az már egy másik kérdés, hogy a tudomány korábbi mecénásai honnét vették azt a pénzt amit a tudományra költöttek. Széchenyi adománya a földbirtokain megtermelt egy éves jövedelem volt. Így végső soron a gazdag mecénásoktól származó forrásokat is valójában a társadalom termelte ki.)

Nincs ez másképp - mert nem is nagyon lehet másképp -  ma sem. Ma alapvetően kétféle pénzforrás biztosítja a profi kutatók fizetését és a kutatás költségeit: az állami- és a magántőke. A különbség e kettő között, igazából csak annyi, hogy a magánemberek, cégek és alapítványok által a tudományra költött pénzt az adott emberek és alapítványok céljai (alapítványi példa: rákkutatás, céges példa: kenőolaj kutatás) szerint kell elkölteni, míg az állami pénzek nem mindig illetve csak részben olyan pontosan egyértelműen irányítottak tematikailag (lásd intézményeknek kiírt pályázatok). Az egyes országok vezetései ugyanis rádöbbentek és újra rádöbennek, hogy a tudományos kutatásokra költött pénz és a tudományos kutatással foglalkozó rendszerek fenntartása egy befektetés ami az egyes országok érdekét szolgálja.


Mire megy el a pénz?

A kutatás nagyon költséges dolog de azt hiszem, hogy a legfőbb költség az ember. A kutatók képzése az egyetemmel csak elkezdődik de egy kutató "kiképzéséhez" ezután még minimum 5-10 év szükséges. Ez idő alatt is fizetést kell neki adni, kell egy vagy több tapasztaltabb ember aki a fiatal kutatót tanítja és kellenek mindazok az eszközök és anyagok amelyeket ez idő alatt legalábbis kisebb hatékonysággal használ, mint tapasztaltabb kollégái. Ezért is olyan fontos a kutatók bent tartása a kutatásban, hiszen a társadalom által a kutató kinevelésére fordított források tulajdonképpen veszendőbe mennek, ha a képzett fizikus elmegy a szállodaiparba, hogy eltarthassa kis családját. Aki kutatásra adja a fejét, az azért ne számítson arra, hogy 35 éves kora környékétől már nem kell többet tanulnia. "Jó pap holtig tanul" - szokás mondani, a kutatóra ez az állítás úgy módosul, hogy "Csak a csapnivaló kutató nem tanul holtig".

A kutatók általában nem otthon, hanem egy valamilyen kutatással foglalkozó intézményben dolgoznak, amit fel kellett építeni és fenn kell tartani. Pénzbe kerül a könyvtárosok, titkárnők, takarítók, őrök, pénzügyesek, lakatosok, beszerzők, raktárosok stb. bérezése ahogy újabban a pályázati iroda fenntartása is. A kisegítő személyzet összetétele persze erősen változik - egy, a szavannára kihelyezett "kutatóközpont" amely az ott élő fauna kutatásával foglalkozik, lehet, hogy csak egy darab vezetőt (nem igazgatóra kell gondolni) alkalmaz a két biológus mellé.

A kisegítő személyzet és az egyéb, "indirect cost", avagy közvetett kiadás és a kutatók bére az egyik legjelentősebb állandó kiadás. Azt, hogy mások mennyit keresnek csak találgathatnám, de a saját pénzemről mondhatni első kézből származó információm van. Mielőtt elindultam volna az USA-ba, havi 150 ezer forintot vittem haza tudományos munkatársként és laborvezetőként.


Anyagok és eszközök

Amikor az ember cikket ír, általában van egy olyan rész, aminek az alcíme "anyagok és módszerek" (materials and methods), ahol a szerző leírja milyen anyagokat használt fel, azokat honnét szerezte be, illetve milyen módszereket használt fel a kutatás során - itt kell leírni a felhasznált eszközöket és az eszközök forrásait. A biológiai kutatás "folyamatos" költségeinek második legfontosabb összetevői az egyszer használatos és fogyó-dolgok, mint például a legkülönbözőbb kémiai anyagok (sók, oldatok, oldószerek, enzimek, ellenyagok, idegmérgek), szűrők, pipettahegyek, mintatartók, gáz palackok, papír, kísérleti állatok. Természetesen még sorolhatnám, s most gondolom a legtöbb kutató nagyon hiányol a listáról pár alapvető és igen drága kit-et, nyomjelzett anyagot, stb.

A kutatásra olyan sokan és olyan sokat és állandóan költenek, hogy az egészségügyhöz hasonlóan kialakult a kutatókat ellátó ipar. Az árak pedig sok esetben egészen meglepően magasak, ami főleg az elhasználódó apró műanyag vagy fém alkatrészek, tömítések, gyűrűk, mütyűrök esetén szembetűnő. Amikor ezek előállítási költsége nagyon kis sorozatokat feltételezve is 100 forint alatti lehet (feltételezésem szerint), a kutatóhoz már több tízezer-100 ezer forintos áron kerül, ha az ember nem akar "buherálni". Márpedig ha az eszköz 50-100 millió forintba vagy még többe került, akkor az ember fia bizony óvatosan nyúl hozzá, másrészt rögtön nem találja olyan magasnak azt az árat.

A kutatókat előszeretettel fényképezik automata pipettával vagy egy mikroszkóp mellett. A színes folyadékok amiket ilyenkor pipettáznak szinte semmibe nem kerülnek, az eldobható pipettahegy pár forint, maga a pipetta pár tízezer forintba kerül - ezt nem érdemes leejteni... Egy mikroszkóp ára attól függ milyen cégtől van és mire való és attól is, milyen engedményt sikerül kipréselni a cég képviselőjéből (ami attól is függ, hogy veszünk-e valami mást is tőlük). Ez ebay-en pár száz dollárért már egész jó minőségű mikroszkópokat lehet vásárolni, de ha egy nemzetközileg elismert és a piacon régóta létező neves cégtől (Leica, Nikon, Olympus, Zeiss) akarunk vásárolni, akkor mindenképpen millió forintos nagyságrendről beszélünk.


Vissza a forráshoz

Az egyes tudományágak művelésének költségei és költségeloszlása erősen különbözik, ami közös, hogy ezekhez a forrásokhoz valamiképp hozzá kell jutni, ha az ember "tudományt akar művelni". A források, mint azt a bejegyzés elején írtam, állami- vagy magánjellegűek lehetnek. Mindkét esetben megbízásos vagy pályázati úton lehet a pénzhez hozzájutni. A megbízásos eset az, amikor pl. felkérnek egy ismert írót, hogy egy konkrét témában írjon egy könyvet és ezért pénzt kap, vagy amikor egy adott mérési módszerben jártas labornak fizet egy vegyipari cég, hogy végezzen el nekik a szerződésben meghatározott összegért egy méréssorozatot.

A pályázás lényege, hogy a pénzt adományozó megmondja mire-kinek adna mennyi pénzt majd ezután kiválasztja a jelentkezők közül azt vagy azokat akik végül megkapják ezt a pénzt. Legalábbis ez az elv. Pályázatokat írnak ki minisztériumok, minisztériumok által megbízott cégek (mint a MAG), cégek, alapítványok vagy akár magánemberek is. Magyarországon - de Európa nagyobb részén is - a kutatásra fordított pénz nagy részét az állam adja, míg a magánszektorból érkező források nagyobb hányada USA-ra jellemző. Ami ma Európában és Magyarországon a tudományos kutatás egyik komoly kerékkötője az a pályázati pénzek folyósításának és kezelésének módja.

Egyrészt egy pályázat megírása, majd a pályázati jelentések írása rengeteg időt és energiát elvesz a kutatótól mifelénk. Ha plusz pénz nélkül szeretnék a döntéshozók a tudományos kutatásokat előmozdítani, elég lenne lecsökkenteni a pályázatok méretét és egyszerűsíteni őket annyira, hogy ne kelljen az embernek minden pályázathoz pár száz oldalnyi dokumentációt elolvasni, kódszavakat tanulni, és főleg ne kelljen egy hétnél több időt eltölteni egy pályázat megírásával. Több idő maradna arra amiért fizetnek: a kutatásra.

Másrészt nagyon hosszú idő telik el a pályázatok leadási határideje és a döntés között, hogy ki nyerte el a pályázatot, majd ezután egy még sokkal hosszabb várakozás következik amíg megérkezik a pénz. Ez jellemzően 1 éves szintű várakozást jelent és ekkor is általában a pályázaton elnyert pénznek egy részét kapja meg a sikeres pályázó "előleg"-ként. A vicces az, amikor addigra már két jelentést kellett leadni, hogy mire ment el a pénz és hogyan hasznosult. Milyen pénz?! A pályázati pénzek nálunk jellemzően utófinanszírozást tesznek csak lehetővé, vagyis az embernek valahonnét már rendelkeznie kell a teljes kutatáshoz szükséges pénzzel. Azonban ez teljesen lehetetlen, ha csak pályázatokból származó pénzzel rendelkezünk. A pályázatok többségénél ugyanis számlákkal kell bizonyítani, hogy mire ment el mennyi pénz és amit az ember nem költött el, az elveszik.

A rendszer mégis működik valahogy, mivel vannak nem pályázatokon keresztül juttatott pénzek (például az MTA-nak adott állami pénz egy része az MTA intézeteibe kerül azok működtetésére), van sok cselezés és vannak megértő cégek akik megelőlegezik a műszerek és egyebek árát az ideiglenesen fizetésképtelen kutatónak. Nekem valahogy mégis elképesztően egészségtelennek és illogikusnak tűnik ez a rendszer, amit nem a pályázatok neveinek és rendszerének, vagy a pályázatelosztó-szervező rendszer hangolásával (kiszervezés-beszervezés-összevonás stb), hanem az alapok átgondolásával és átszervezésével kellene jobbá tenni