Phineas Gage korának klasszikus jómunkásembere volt. Vasúti brigádvezetőként dolgozott a XIX. század közepi Amerikában. Szerető családja, elégedett munkaadói és beosztottai voltak. Munkája azonban nem volt veszélytelen. Robbantómesterként az volt a feladata, hogy az előre elkészített vájatokban betömörítse a puskaport és a robbantással utat nyisson a vasút továbbépítése előtt. A puskapor tömörítéséhez egy 1,1 m hosszú, 3 cm átmérőjű, 6 kg-os vasrúdat használt.

1848. szeptember 13-án azonban - miközben idehaza Batthyány Lajos népfelkelést hirdetett a Dunántúlon a délről betörő Jellasics ellen - a vermonti Cavendishben is rosszul alakultak a dolgok. A puskapor ugyanis tömörítés közben berobbant, és a vájatból kirepülő vasrúd az arccsont alatt belépve és a koponya tetején távozva átrepült Phineas Gage fején, gyakorlatilag szétroncsolva agyának elülső részét, a frontális lebenyt.

Gage azonban meglepetésre túlélte a sokkoló balesetet. Sőt, a saját lábán sétált el a szekérig, amellyel orvoshoz vitték. Az őt ellátó orvossal pedig a legenda szerint még tréfálkozott is: "most aztán jó kis kalamajkát okoztam magának, dokikám". Néhány nappal a baleset után ugyan a sérült agyterület elfertőződött, Gage pedig kómaszerű állapotba került és családja már koporsóját is elkészíttette, Dr. Harlow áldozatos munkájának köszönhetően pár hónap után a páciens fizikailag teljesen felépült.

Nem véletlenül írom persze, hogy fizikailag. Mentálisan ugyanis meglepő következményei lettek a balesetnek. Gage személyisége rövid idő alatt drámaian megváltozott. Rendkívül szeszélyessé, ugyanakkor agresszívvé vált. Nem tűrte el, hogy bárki ellent mondjon infantilissá vált vágyainak. Mindemellett elveszítette azt a képességét, hogy cselekedeteit előre megtervezze, azokat végrehajtsa és következményeiket felmérni tudja. Magyarul szélsőségesen antiszociális lett. Személyisége változását látva a vasúttársaság sajnálattal közölte vele, hogy nem tudják visszafogadni korábbi munkakörébe, felesége pedig úgy nyilatkozott Dr. Harlow-nak, hogy az ember, aki a baleset után viszatért hozzá, "már nem Gage többé".

Nem kellett hozzá nagy képzelőerő, hogy ezeket a viselkedésbeli változásokat a frontális lebeny roncsolódásával hozzák összefüggésbe. Dr. Harlow is ezt tette. A vidéki orvos beszámolója azonban széleskörű ellenállásba ütközött. Sokan nem hitték el, hogy egy ilyen baleset túlélhető lenne, mások kétségbe vonták Gage viselkedésbeli változását. 1850-ben azonban Dr. Harlow komoly segítőtársra lelt Henry J. Bigelow, a Harvard Egyetem sebészprofesszora személyében. Az ő presztízsének köszönhetően a következő 20 év során elfogadottá vált a frontális lebeny szerepe a szociális magatartásformák kialakításában.

Mások ugyanebben az időben más agyterületek szerepét térképezték fel. 1865-ben Paul Broca azonosította a beszédközpontot jobbkezes emberek bal agyféltekéjében, 1876-ban John Hughlings-Jackson leírta a hallókéreg szerepét, 1878-ban pedig David Ferrier majmok agykérgi ingerlésével végzett kísérleteire támaszkodva kimondta, hogy "vannak bizonyos régiók az agykéregben, melyekhez egyértelmű funkció rendelhető".

Gage életében sajnos tragikus fordulatot jelentett a baleset. Felesége, barátai elhagyták, sehol sem találta helyét a társadalomban. Sokáig cirkuszokban szerepelt sérülésével és az impozáns vasrúddal, majd istállókban vállalt munkát az Egyesült Államokban és Chilében, végül San Franciscoban halt meg magányosan egy epilepsziás roham szövődményei következtében 1860-ban, 12(!) évvel a baleset után. Az agykutatás azonban profán módon sokat profitált az esetből: egyértelművé vált, hogy egyes agyterületekhez világosan hozzárendelhetők bizonyos tulajdonságok, funkciók, sőt akár komplex szociológiai viselkedésformák is. Nemsokára ezekről is olvashattok itt.

Update: a Critical Biomass-en további hasonló, érdekes esetekről és a témából fakadó filozófiai/morális/jogi kérdésekről olvashattok.