Amikor annak idején elmeséltem nagyanyámnak, hogy nemsokára megjelenik az első cikkem (amiben társszerző voltam), megkérdezte, hogy mennyit kapok érte? Először értetlenül néztem, aztán leesett - bár nagyanyám nálam sokkal sokkal műveltebb ember - nem tudta, hogy a tudományos cikkek írói nem kapnak honoráriumot, hanem fordítva, általában nekik kell fizetniük egy cikk megjelentetéséért. Ezt persze én sem tudtam korábban - még egyetemistaként sem az első pár évben.Amíg mások nem tudnak semmit arról, hogyan végzik a kutatók a munkájukat, nem csoda, ha az emberek azt gondolják, hogy a tudomány művelői elefántcsonttoronyban élnek. Az alábbi szösszenet célja, elindítani egy bejegyzés-sorozatot és talán vitát is, amely némi fényt vet a "tudományos világ" belső működésére.
Először is, ha és amikor a kutató valamilyen eredményre jut, azt meg kell osztania a világgal. Ez az esetek nagy többségében nem újságcikket, tévé- vagy rádióadást jelent. Az eredményeket hasonló területen dolgozó kutatók tudják a leginkább megítélni, hozzájuk pedig több módon lehet eljuttatni az információt. Közvetlenül el lehet mondani nekik egy beszélgetésben, vagy megírni levélben. Elő lehet adni tudományos konferencián vagy meg lehet írni cikk formájában. Ez utóbbi, vagyis a tudományos folyóiratban megjelent cikk adja az alapmércét az író, illetve írók megítéléséhez. A cikkek nem a közismert napi- vagy hetilapokban jelennek meg, hanem különböző mértékben specializált tudományos lapokban. Olyan lapokban, amelyeket nem lehet az újságosnál kapni és az átlagember soha életében nem lát egyet sem közülük. Ezek a lapok nem véletlenül nem kaphatók boltban.
Elsősorban talán azért, mert nem lehet eladni őket, ugyanis a bennük található írások a szakzsargon és tudományos terület alaptudásának ismeretét feltételezik. Amennyiben ezzel az olvasó nem rendelkezik, fárasztó és frusztráló munkának néz elébe, ha meg akarja érteni a cikkekben leírtakat, még ha egyébként jól is tud angolul. Ja igen, ez egy nem mellékes információ: a természettudományos szakirodalom, legalábbis a biológia területén szinte csak angolul található meg. A nem-angol nyelvű szakirodalmat "szürke irodalomnak" is szokták nevezni. Amikor egy kutató elő kívánja adni kutatásának eredményeit, legelőször megnézi kinek fog beszélni. Ha "általában biológusoknak" fog előadást tartani, vagy egy általánosabb, sok tudományterületet lefedő újságnak küldi el kéziratát, akkor az egyik legfontosabb feladata pontosan az, hogy érthetően de azért szakszerűen adja át az információkat. Egy ilyen cikk, vagy előadás még mindig túl nehézkesnek, unalmasnak és elég érthetetlennek tűnhet például egy költőnek, vagy egy bankárnak (vagy válasszon az olvasó bármely más kedvére való példát), vagy akár egy másik természettudósnak is. Amikor a kutatók nem értik egymást
2007 elején részt vettem egy konferencián, amit a visegrádi államok tudományos akadémiái és az angol Royal Society közösen szerveztek, egy teljesen interdiszciplináris eszmecsere céljából. A cél az volt, hogy mindenféle tudományterületen dolgozó emberek elmondják a más területeken dolgozóknak, hol tart az ő saját területük. A tanulság az volt, hogy - szerintem - csak azok az előadások "jöttek át", amelyeket az átlagember számára érthető módon fogalmaztak meg. Ilyenkor az ember egy rendkívül leegyszerűsített képet kap egy témát illetően, amivel kapcsolatban - ha a témában járatos - adekvát kérdéseket tud feltenni, de az alapismeretek hiányában az ember nem nagyon tud konstruktív kérdést. A legtöbb bátor kérdés így aztán azoknál az előadásoknál volt, amiknek jelen voltak a szakértőik (de akkor a közönség sem a kérdést, sem a választ nem értette), illetve olyan témáknál, amikhez senki sem értett, mint például a globális felmelegedés.
Tudományos szakirodalom
Az agykutatáshoz köthető tudományos szakirodalom nagyobbrészt cikkeket jelent. Általánosságban elmondható, hogy minél gyorsabb ütemben '"fejlődik" egy tudományterület, annál inkább eltolódik a hangsúly a könyvekről a cikkek irányába. Amikor Varsóban az egyetemen elkezdtek nekünk genetikát tanítani, az oktatónk közölte, hogy felejtsük el a lengyel nyelven íródott tankönyveket, mert a legújabb, pár évvel korábban megjelent könyv is kb. 10 évvel korábbi ismeretanyagot tartalmaz, ami elavultnak tekinthető. Azt javasolták, hogy az utóbbi öt évben megjelent amerikai vagy angol genetikai könyvet szerezzünk be, illetve szorgosan jegyzeteljünk. A cikkek tehát a sokkal rövidebb átfutási idő miatt kapnak szerepet a könyvekkel szemben, nem azért mert bármivel is "jobbak" lennének. A könyvek azért még mindig elég fontosak - az egyébként szakfolyóiratokat is kiadó cégek által kiadott könyvek - amolyan alapirodalomként nagyon sok bosszúságot és fáradtságot spórolnak meg annak, aki az adott témakörben még nem járatos. A cikkek ugyanis általában csak apró ismeretmorzsáknak tekinthetők, ezekből nagyon sokat (minimum néhány százat) kell összeszedni és elolvasni, hogy az ember valamiféle képet kapjon egy kisebb témával kapcsolatban is. Ebben nyújtanak segítséget az áttekintő jellegű, úgynevezett "review" cikkek, amelyek nem új információt közölnek, hanem néhány száz cikk alapján adnak egy szintézist. Mitől lesz egy cikk "tudományos"? Na erről nagyon sokat lehet vitázni, én most itt egy gyakorlatban alkalmazott ökölszabályt mondanék: tudományos cikk az, ami tudományos lapban jelenik meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy máshol megjelent írás nem üti meg a "tudományos mércét", vagy, hogy az ilyen lapokban megjelent cikkekben állított dolgokat automatikusan el kell fogadni. Ez csak annyit jelent, hogy a kutató általában itt kezd el keresgélni információ után. Tű a kazalban, vagyis tűk a kazlakban
Az információval ugyanis nem az a baj hogy nincs, hanem éppenséggel túl sok is van belőle. Sok ezer tudományos folyóirat van, és az idegtudományok területén is van legalább egy-két tucat. E mellett nagyon sok fontos cikk jelenik meg általánosabb folyóiratokban, illetve a határterületeket, s ma már önállóvá vált diszciplínákat taglaló kiadványokban. Nagyon érzékletesen szemléltette ezt a problémát még az egyetem elején az állattant oktató Uminski professzor. Az egyik első előadásának elején, betolt egy kis bevásárlókocsit az előadóterembe, ami roskadásig volt könyvekkel megrakva. Megkérdezte, hány oldalt tudnánk így kapásból leírni a denevérek biológiájáról, rizsázás nélkül. Aztán a könyvhalomra mutatva közölte, hogy ezek itt az ő személyes könyvtárából való, denevérekről szóló könyvek (ő egyébként csigákkal foglalkozik). A lényeg, hogy ha nem egy vagy két nagyon szűk területre összpontosít a kutató, akkor nem képes elolvasni sem a megjelenő irodalmat, akkora mennyiségről van szó. Ezért is olyan fontosak az interneten elérhető, kereshető cikk-adatbázisok. Az egyik, élettudományokban talán legismertebb a PubMed.
Maga az adatbázis nem tartalmaz cikkeket, csak a cikkek szerzőinek listáját, a címet, a cikk rövid kivonatát és még néhány fontos adatot, amelyek megkönnyítik a keresést (kulcsszavak stb). Ha például azok a cikkek érdekelnek amik az agy glia sejtjeiről szólnak akkor csak beírom, hogy "glia". Kijön (jan. 3-án) 62256 találat (tegnap még 62242 volt). Ennyi cikket nem tudnék elolvasni, ezért erősen szűkítem a keresést. Csak a szem ideghártyájában található glia sejtek érdekelnek így inkább a "glia retina" keresést adom meg. 2944 találat. Még mindig egy picit sok, nem? Szerencsére tudom mi a dörgés és engem kifejezetten a retinát érintő betegség, a zöldhályog érdekel most, illetve, hogy abban milyen szerepe lehet a glia sejteknek. A "glia retina glaucoma" keresés egy kellemes 117-es találatlistát ad, amiből 16 áttekintő cikk.
Így azonban nem magukhoz a cikkekhez jutunk, hanem azok kivonataihoz. Ha el akarjuk olvasni magukat a cikkeket is, akkor azokat le kell tölteni a folyóiratok honlapjairól.
Semmi sincs ingyen!
Miután a folyóirat elfogadta közlésre egy kutató/kutatócsoport cikkét, a megjelentetésért túlnyomó többségben úgynevezett "page charge"-ot kérnek, a színes képeket is tartalmazó oldalakért pedig általában borsos felárat számítanak. Folyóirattól és cikktől függően így egy cikk megjelentetése kerülhet egy-kétszáz dollártól pár ezer dollárig. Az egy-egy cikk mögött álló kutatási költségekhez képest ez általában nem nagy összeg, de azért már van akkora, hogy egy szegényebb országban dolgozó kutatónak gondot okozzon.
Bár elméletben a szakirodalom lényege, hogy bárki számára elérhető a gyakorlatban a cikkeket elolvasni szándékozóknak is fizetniük kell. Vagy előfizetnek a folyóiratra, vagy a neten letöltött cikkenként fizetnek, ez utóbbi esetben 5-50 dollárba kerül az információ. Ez gyakorlatilag a szabad információáramlás egyik legnagyobb kerékkötője és a tudomány világ nyomására ma egyre több olyan lap van, amely bizonyos korlátozással, de ingyenesen teszi elérhetővé a neten a nála megjelent cikkeket. Vannak olyan lapok is, amelyek eleve úgy indultak, hogy az olvasók számára ingyenesek. Így hát tulajdonképpen van, ami valakinek ingyen van, de ne felejtsük el, hogy a tudomány művelése - beleértve a tudományos ismeretek terjesztését - pénzbe kerül.
Utolsó kommentek