Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb - zengi a kar az Antigonében, és Szophoklész nyilván nem az olyan primitív attribútumainkra gondolt, mint az agresszió vagy a fajfenntartási ösztön, melyeken az állatokkal osztozunk. Sokkal inkább azokra a komplex tulajdonságokra, melyek csak ránk, emberekre jellemzőek: a hit, az ideológia, az absztrakció képessége, az alkotás iránti vágy, vagy éppen a megzabolázhatatlan kíváncsiság. De vajon csakugyan olyan megfoghatatlanul bonyolultak ezek a tudati struktúrák, mint amilyennek érezzük őket?

Az ideológiáról már megírtuk, hogy minden komplexitása ellenére akár egy egyszerű EEG-vel is elkapható. Csak jó helyen kell szorongatni. Konkrétan az elülső cinguláris kéreg környékén.  Most egy másik rendkívül összetett tudatállapotot nézünk meg közelebbről: az új dolgok iránti vágyat, vagy némileg fellengzősebb szakszóval az újdonságkeresést. Bizonyára gondolkodtatok már rajta, miért van az, hogy az egyik testvér átveszi apja szatócsboltját, a másik viszont nem fér a bőrébe és hajóra száll. Miért nem bírt otthon ülni Amerigo Vespucci, és lett így később egy kontinens névadója, miközben öccse, Antonio közjegyzőnek állt és ki sem mozdult Firenzéből? És miért Vuk volt az első róka, akit a kalandvágy a simabőrű házáig hajtott? Nem mondom persze, hogy tudom a választ - csak adok egy ötletet.

1996-ban két cikk is megjelent egymástól függetlenül, de szinte azonos eredménnyel a Nature Genetics szaklapban - szép példájaként annak az elképzelésnek, hogy a tudományos felfedezésekre megérik az idő, s aki erre ráérez, annak "csak" le kell szakítania azokat. Mindkét tanulmány összefüggést mutatott ki az újdonságkereső személyiségtípus és egy bizonyos génváltozat között. Ezt az egyedenkénti apró változatosságot a genomban a D4-es dopamin receptor hosszúság-polimorfizmusának hívják. A dopamin egy ingerületátvivő molekula (neurotranszmitter), ami az idegsejtek között továbbítja az információt. A fogadó idegsejten ezen neurotranszmittereket specifikus receptorok érzékelik. A dopamint természetesen a dopamin receptorok, amiknek egyik altípusa a D4. A D4-es receptor-fehérjét kódoló génben található egy rövid, 48 bázispár hosszúságú szakasz, ami egymás után "n"-szer ismétlődik. Ez az "n" egyedenként más és más, 1 és 10 között változik. Ezt jelenti a hosszúság-polimorfizmus. A cikkek szerzői azt az érdekes észrevételt tették, hogy azokra az emberekre jellemzőbb az újdonságkeresés, akiknél az ismétlődések száma éppen 7, mint a mesében (ez egyébként a népességnek kb. 15%-a).

Találtak tehát egy rendkívül apró különbséget, ami mikroszkópikus hógolyóként indulva makroszkópikus lavinává duzzad, és az egyed szintjén már kézzelfogható, sőt, megfoghatatlanul bonyolult tudatállapotként jelenik meg. Hogy mennyire apró ez a DNS-beli változás, az néhány ténnyel könnyedén illusztrálható. 1) A dopamin ugyan fontos szerepet tölt be az idegrendszer működésében, de messze nem a legelterjedtebb neurotranszmitter az agyban. 2) Az őt érzékelő receptoroknak eddig 5 típusát ismerjük (valószínűleg több is van), amik közül csak az egyik a D4-es. 3) A receptor maga több száz aminosavból épül fel, tehát nem sokat oszt vagy szoroz az a párszor 16, amit a hosszúság-polimorfizmus még hozzátesz. 4) Ráadásul a polimorfizmus által érintett szakasz a receptor egy olyan részén helyezkedik el (a harmadik citoplazmális hurkon), ami a receptor elsődleges funkcióját, a dopamin megkötését nem befolyásolja.


Természetesen nincsen rózsa tövis nélkül, és nincsen tudományos eredmény cáfolat nélkül. Bár sokan hasonló összefüggést találtak az újdonságkeresés és a hetes (vagy hosszabb) ismétlődés között, mások viszont épp arra jutottak, hogy ez a kapcsolat nem létezik. Jelenleg nagyjából fele-fele arányban oszlik meg a támogató és cáfoló publikációk száma, és mindkét tábor azon igyekszik, hogy fogást találjon a másik metodikájában vagy a kísérletek kiértékelésében. Jobb esetben pedig azon, hogy megértse az előfordulás esetlegessége mögött álló okokat, amik igen sokfélék lehetnek a kortól, nemtől, etnikumtól kezdve a szociális háttérig.

Sok minden homályos tehát még ezen a területen, de két dologban biztosak lehetünk. Az egyik, hogy - ha létezik is az összefüggés a gén és az újdonságkeresés között, - nagyon messze vagyunk még attól, hogy megértsük, hogyan születik egy gén apró változásából egy összetett személyiségtípus. A másik pedig, hogy a génjeink hatását - különösen egy ilyen érzékeny és flexibilis területen, mint a személyiség kialakulása - sohasem vizsgálhatjuk önmagukban, mindig csak a környezeti hatásokkal összefüggésben. A "nature or nurture" vitában továbbra is a nevelés fontosságának áll a zászló.