Édesszájú gyerekként remek lehetőségünk van megtenni az első lépéseket a krisztallográfia világába. Ősz atyánkat, sokat gyötört anyánkat addig nyúzhatjuk, amíg egy cukorspárgát egy pohár forró vízzel rendelkezésünkre nem bocsát. A pohár vizet megpakoljuk annyi cukorral, amennyi fel tud benne oldódni. Ezután a spárgát belógatjuk a vízbe, rá egy fedő, hogy ne előzhesse meg a gyermeket egy légy, és az egészet ki az ablakba. Pár nap múlva szép nagy nyalókát találhatunk a spárgán, hatalmas cukorkristályokból. (Málnaszörppel talán még fel tudjuk dobni, de ezt nem próbáltam.)

Tudományosan azonban több kihívást tartogat a fehérjék kristályosítása.

Amikor annak idején elmeséltem nagyanyámnak, hogy nemsokára megjelenik az első cikkem (amiben társszerző voltam), megkérdezte, hogy mennyit kapok érte? Először értetlenül néztem, aztán leesett - bár nagyanyám nálam sokkal sokkal műveltebb ember - nem tudta, hogy a tudományos cikkek írói nem kapnak honoráriumot, hanem fordítva, általában nekik kell fizetniük egy cikk megjelentetéséért. Ezt persze én sem tudtam korábban - még egyetemistaként sem az első pár évben.

Amíg mások nem tudnak semmit arról, hogyan végzik a kutatók a munkájukat, nem csoda, ha az emberek azt gondolják, hogy a tudomány művelői elefántcsonttoronyban élnek. Az alábbi szösszenet célja, elindítani egy bejegyzés-sorozatot és talán vitát is, amely némi fényt vet a "tudományos világ" belső működésére.

Szilveszter közeledtével mi sem tudjuk tovább tartóztatni a bennünk lakozó, elfojtott bulvárszellemet és a hardcore tudományos témákat félretéve egy kisszínes felé hajazó témával állunk elétek. No nem kell megijedni, nem az Ig Nobel szintjéről van szó, de az azért kiviláglik belőle, hogy nem csak a klímaváltozás vagy az agykutatás nagy problémái állíthatók a tudomány célkeresztjébe. És bizony, fel lehet tenni olyan kérdéseket is, amik megválaszolásához csak egyetlen út vezet: a világ megismerésébe vetett szent hittel alámerülni a gentlemen's clubok lucskos világába.

Az agykutatással kapcsolatban a mainstream media egyik visszatérő vesszőparipája az emberek kategorizálása aszerint, hogy jobb vagy bal agyféltekéjük az úgymond domináns. Néhány hete-hónapja járta be például a netet a forgó lány sziluettje, ami a hoax elindítója szerint elárulta, hogy melyik agyféltekénk viszi a prímet. Ez természetesen akkora hókuszpókusz, hogy engedelmetekkel be sem linkelem. Azonban mint minden homályos téveszmének, ennek is van valami ködbe vesző valóságalapja. Nevezetesen az, hogy bizonyos tulajdonságok, képességek egyértelműen hozzárendelhetők egyes agyterületekhez. Mivel pedig agyunk funkcionálisan nem szimmetrikus, ezek az agyterületek az esetek jelentős részében szükségszerűen valamelyik agyféltekében lokalizálódnak. A bal oldali temporális lebenyhez köthető névmemória fejlettsége azonban nem jelenti azt, hogy az illető arcmemóriája szükségszerűen gyengébb lenne, annak ellenére, hogy az arcmemóriát inkább a jobb oldali temporális lebennyel hozzák összefüggésbe. És nem jelenti azt sem, hogy a jobb névmemória együtt járna a kifinomultabb beszédkészséggel, holott a beszédközpont szintén a bal agyféltekében található.

A gyógyszereknek hozzávetőlegesen a fele kötődik az úgynevezett G-fehérje kapcsolt receptorokhoz. Ennek a receptorcsaládnak az egyik képviselőjét sikerült most kristályosítani, - hét évvel az után, hogy az első rokon fehérje szerkezete ismertté vált. Brian Kobilka professzor és munkacsoportja a béta-2-adrenoreceptort kristályosította és ezzel a Science magazin címoldalára is került.

Több, mint 100 éve már, hogy Ramón y Cajal a Golgi-féle ezüst festés segítségével azonosította az agy szerkezeti elemeit, az idegsejteket, és ezzel gyakorlatilag megalapította az agykutatás tudományát. Az ezüst festés (máig sem tudjuk, miért) képes neuronok nagy tömegéből egy-két idegsejtet kiválasztani, és azokat teljes egészükben megjelölni. A módszer ezen előnye azonban idővel korlátjává is vált, ugyanis nem lehet vele egyidejűleg sok neuront megjelölni és a közöttük fennálló kapcsolatokat, azaz a neuronális hálózatot magát tanulmányozni. Ezt a korlátot törte át most Jeff Lichtmann és kutatócsoportja a Nature-ben nemrég publikált, Brainbow névre keresztelt módszerével. Azon túl, hogy ez a rendkívül ötletes módszer akár éveken belül forradalmasíthatja az agykutatást, már most lélegzetelállítóan gyönyörű képeket köszönhetünk neki.

Ha ezt a jelzőt halljuk: "ragadozó", rögtön eszünkbe jut legnagyobb ragadozó emlős a jegesmedve, vagy egy oroszlán. Biológiában járatosaknak még megemlíthetik a sok rovarfogó növényt, amelyek manapság egyre népszerűbbek mint házi kedvencek. Nade ragadozó gomba? Ez csak egy vicc, ugye? Nem, közel sem az, lássuk csak….

A sarokban lapuló pókhálót simán leszakítjuk egy kis tollseprűvel, de egy ceruza vastagságú szállal már meggyűlne a bajunk. Ilyen vastagon már olyan masszív kötél sodorható belőle, hogy a végén elvontatható egy 747-es repülő is akár. (Próbálja ki bárki!)

Alzheimer kóros betegek boncolásákor az agyban kristályos szerkezetű plakkokat találtak, amelyeket a szervezet nem tud eltüntetni, és egyenlőre az orvostudomány sem képes erre semmilyen gyógyszerrel.

A közös a két anyagban, hogy a fehérjéknek hasonló a szerkezete, és ez mindkét jelenséget megmagyarázza.

Egy fehérjemolekula sokszor több ezer atomból áll. Mégis alig néhány atomosak azok a kismolekulák, amelyek egy fehérjén már jelentős konformációváltozást képesek előidézni, gátolhatják vagy éppen aktiválják a működésüket. Ahhoz, hogy a receptorok, ioncsatornák, szállító fehérjék, enzimek működését megértsük, meg kell ismernünk a kismolekulák kötődésének apró részleteit.

Ahhoz, hogy egy fehérje működését megértsük, sokszor elengedhetetlen a szerkezet ismerete. De mit tegyünk, ha éppen annak a fehérjének a szerkezete hiányzik az adatbázisból, amelyikre kíváncsiak vagyunk?